Emlékeim Buda ostromáról
A Margit-híd felrobbanása volt az első erőszakos cselekmény, amire emlékszem, és ami megzavarta békés és nyugodt gyermekéletemet. A gyerekszoba ablakai ugyanis betörtek a robbanást követő légnyomás-hullámban, és mi – a testvéremmel – éppen itt játszottunk. Utána rövid ideig a szüleim nagyon aggódtak egyik nagynénémért, aki éppen ebben a pillanatban kellett, hogy villamosozzon Pestről Budára. Szerencsére már korábban átjött. A kitört ablakunkból láthattuk az akkor „propeller”-nek nevezett kishajók nyüzsgését a vízen, ahogy igyekeztek menteni a vízbe esett embereket. Szörnyű volt látni a félig vízbe lógó villamos szerelvényt, és a ferde híd-darabon valahogyan, nagy szerencsével megakadt néhány autót.
Szüleink szép, nagy, ötszobás lakásának ablakai a Dunára néztek, láthattuk a Parlament nagyszerű épületét a maga teljes szépségében. A Fő utca 73/Margit rakpart 43 sz. ház második emeletén laktunk, a házat egyik oldalról a Kacsa utca határolta.
Az ostrom a mi gyermek életünkbe igazán a karácsonyi szentestén lépett be durván, amikor – a feltehetően a Duna felett szálló repülőről – belőttek az elsötétített ablakunkba, és a gépfegyver golyó az éppen zongorázó édesapánk fejétől nem messze a falba fúródott. Még ma is emlékszem a szörnyű ijedtségre, ami ezt követte.
Az óvóhelyi élet nem látszott elviselhetetlennek. Igaz, hogy két összetolt ágyon aludt az egész család, tisztálkodni a fás-pincében lehetett csak lavórból, hideg vízben, de ez minket – gyerekeket – igazán nem zavart. Sőt! Élveztük, hogy mindig sokan vagyunk, a hasonló korúakkal folyamatosan próbálkoztunk az udvarra kiszökéssel, amit a szülők, vagy a nagyon komolyan viselkedő légós-parancsnok az esetek túlnyomó többségében sikerrel akadályozott meg. De, ha egyszer kijutottunk, akkor azt nagyon élveztük. Csupa izgalmas dolog volt ott! Repeszeket gyűjtöttünk, egyszer még egy pisztolyt is találtunk. Volt két sír is az udvar közepén, és ott lehetett találkozni a velünk igen barátságos, fiatal német katonákkal. Volt ugyanis egy gépágyú-állás közvetlenül a Fő-utcai bejárat előtt, és ennek folyamatos „ugatását” elég jól megszoktuk, és az ezt kiszolgáló katonák mindig a kapu alatt, és az udvaron töltötték szabad idejüket.
A ház több repülőbombát „kapott”, az egyikre nagyon élesen emlékszem. Az egyik kora reggel a főutcai lépcsőházat találta el óriási robbanással, földig lerombolva azt. A harcok során a ház teljes harmadik emelete fokozatosan eltűnt, rászakadt a második szintre, ahol a mi lakásunk is volt.
A Fő utca másik oldalán az akkori Pestvidéki Törvényszék hatalmas épülettömbje terjeszkedett, amelynek négy sarok-bástyáján a védők légvédelmi ütegeket helyeztek el. Az oroszok nyilván ezeket el akarták hallgattatni, és folyamatosan támadták. A Törvényszéket egyetlen bomba sem találta el, - komoly gond lehetett az irányzékkal – csupán néhány belövést kapott oldalirányból, de az összes környező házat, köztük sajnos a miénket is, lerombolták. Az egyik harci szünetben édesapámmal felrohantunk a volt lakásunkba, azt hiszem valamilyen edényt kellett keresnünk a konyhában. A látványt nem tudom elfelejteni. A sarokszobában, ahol a karácsonyfánk is állott, a lezuhant födémgerendák és hatalmas törmelék állta utunkat. A karácsonyfa félig eldőlve feküdt a romokon, és a csúcsa körül ott lógott az édesanyánk által sütött „csillagos” sütemény egy darabja. Felmásztam oda, és bekaptam a sütit, amelynek poros-édes ízét ma is a számban érzem.
Az óvóhelyen egyre több beteget és sebesültet ápoltak, az udvarra már egyáltalán nem lehetett kimenni, állandóan félhomály uralkodott, és nagyon büdös volt, alig volt már mit ennünk, nehezen lenyelhető lóhúsra is sor került, esténként közös imádságokat mormoltunk. Ivóvízért a közeli Király fürdő forrásához jártak a felnőttek, kihasználva az ostrom szüneteit, de még így is nagy kockázatot vállaltak.
A 9-es villamos sínén a védők – az elmondások szerint – lőszerrel teli vagont toltak a ház közelébe, ami miatt a felnőttek nagyon aggódtak. Később ez fel is robbant a közelben lévő téren álló magasház előtt, romba döntve azt, és az óvóhelyen rekesztve sok embert. Ezek kimentésére a robbanást követő este a felnőttek mind kimerészkedtek, és megkísérelték kiszabadítani őket – sajnos hiába. Valaki mesélte, hogy a kiabálások mellett még kutyaugatást is hallottak a romok alól.
Egyik reggel – ez február 11-e lehetett – korán ébresztettek, és mondták, hogy el kell hagynunk az óvóhelyet. A Duna ugyanis kiöntött, és a víz már meghaladta a boka-magasságot is a pincében. Jól felöltözve a reggeli félhomályban vezettek szüleink a vár alatti, magasabban fekvő utcába, ahol egy ismerősünk fogadott be minket. Emlékszem, hogy a törmelékeken és a romokon áthágva sok halottat és elhullott lovat is láttunk. Az egyik ilyen törmelékdomb alól kilátszott egy halott magyar katona feje, kékre fagyott fülének emléke sokáig elkísért.
Az első orosz katona, akit láttam, toprongyos kis ember volt, aprótermetű lovat vezetett és inkább sajnáltuk, mint féltünk tőle. Később ez az érzés alaposan megváltozott.
Vissza kellett mennünk a Fő utcába, ahol csak a lakásunk legkisebb, a szomszédos ház tűzfala melletti szobájában tudtunk létezni. Ugyanis csak ennek volt mennyezete, az ablak helyén lévő lukra a legnagyobb szőnyegünket kellett akasztani, hogy ne essen be az eső. Itt laktunk egy darabig öten összezsúfolva.
A konyhánk és az előszobánk viszonylag épségben úszta meg az ostromot, így tudtunk főzni is, ha volt miből.
A ház kapuját zárták a lakók, ezzel próbálva megakadályozni a szabadon rabló orosz hordák bejövetelét. Több olyan esetre is emlékszem, hogy miközben a kaput verték az oroszok, a megmaradt belső udvari függőfolyosón összegyűlt maradék lakósok kórusban kiáltották a megmentőnek hitt „patruj” szót. Ez nem mindig járt eredménnyel, és a zabrálni készülők eljutottak a mi előszoba ajtónkhoz is, amit puskatussal és lábbal akarták betörni. Szerencsére hamar abbahagyták – bizonyára valamely jobb zsákmány-hely akadt. Egyik éjjel egy részeg orosz a szomszéd házban bóklászva átjött a mi házunkba és – miután elfogyott a lába alól a talaj – leesett a mennyezet nélküli lakásunk nagy szobájába. Éppen az ott álló zongorán landolt, és mi erre a szörnyű zajra és az orosz káromkodására ébredtünk fel. Édesapám – aki anyai ágon szerb származású volt, és így jól beszélt ezen a nyelven, amit az oroszok is értettek – kiment hozzá és nyugtatgatva sikeresen kivezette a kóválygó katonát az előszobán keresztül a folyosóra.
Ez a nyelvtudás lett azonban csaknem végzetes számára. Berendelték ugyanis a főváros újjáalakuló hivatalába – tolmácsnak. Kapott is egy karszalagot, amelyen cirill betűkkel szerepelt fontos feladata, de amelyet a hiányzó hadifoglyokat összeszedő orosz kommandó vezetője azonnal letépett és eldobott, besorozva természetesen édesapánkat is az egyre növekvő menetoszlopba. Életét valószínűleg a jó helyzetfelismerése mentette meg, ugyanis az óbudai téglagyárba éjszakára bezárt csoportból, egy üzemen kívüli kemencében másodmagával elbújva, kivárta, amíg a többiek másnap elvonulnak. Így tudott aztán sértetlenül hazajönni.
Mindezek természetesen egy hatéves gyerek emlékei, és távolról sem tartalmazzák mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket a Buda ostroma során ide bezárt lakosság elszenvedett.
2006. február.
Dr.Szentkláray Ferenc